Hömpölyög a tömeg a hídra. Oly sokszor utálatos ekkora tömegben araszolni előre, mert lökdösnek, én sietnék, intézném a dolgaimat, de mindig feltartanak. Ez most azonban teljesen más, hiszen már évek óta lelkemet ünneplőbe öltöztetve készülők a Hídi vásárra. Ez annyira különbözik minden fergeteges partytól, tömegrendezvénytől. Itt a kulturális szórakoztatás egy olyan kegyelt szegmensébe kerülök ugyanis, amely nem erőszakol rám semmit, annyit üzen „csupán", hogy gyere, fogadj el.

A pantominesnek, a bábosoknak, a gólyalábasoknak, azaz a csepürágóknak az a legnagyobb örömük, ha mosolyogva figyeled őket. Az otthon, kis műhelyekben, féltő gonddal készülő portékákat áruló kézművesek, iparművészek pedig már akkor is hálásak, ha megdicséred munkájukat, s érdeklődsz mit, hogyan csinálnak, ha kíváncsi vagy honnan merítik a gondolatokat, érzéseket, életszemléletet sugárzó termékeikhez ötleteiket.

A magyar társadalomnak ugyanis van egy olyan rétege, amely a hivatalos besorolásokat tekintve a mikrovállalkozások nyomorúságos sorsát élve küzd a mindennapi betevőért. Ám ez a kis csoport, egy szabadadon választott életforma, és tudatosan meghatározott kulturális értékek szerint szerveződik. Tiszteli a hagyományokat, az ősök tudását. Újra alkotva, vagy továbbgondolva azokat. Ez egy olyan kereskedelem, amely teremt és átad, tudatosságra int. Nem halmoz el, s nem befolyásol a tudatalattira hangolt technikákkal, nem akar élősködni rajtam.

Már nem is emlékszem a pontos dátumra, de körülbelül 6-7 évvel ezelőtt lehetett, amikor a jó szerencsém a strassbourgi karácsonyi vásárba vezetett. A katedrális körüli kis fa pavilonokban kizárólag kézműves termékeket árultak, s a levegőben a fenyőgyanta és a forró puncs illata terjengett. Pillanatok alatt elvarázsolt az addig soha sem tapasztalt hangulat, ma is becses kincs a kislányomnak vásárolt rongybaba. Ott találkoztam először Mocselini Rudival és az ő Ördögszekerével. Akkor Magyarország volt az Európa egyik leghíresebb vásárnak vendége, s ő szervezte a magyar bemutatkozást. Fantasztikus élmény volt, hogy mennyire illeszkedett a magyar termék, népzene, kultúra ebbe a forgatagba.

Ennek az élménynek az emléke elevenedik fel Szegeden minden évben kétszer. A Dóm téri Karácsonyi és a Hídi vásáron. Imádok kutakodni a nemezpénztárcák, fakanalak, cserép bögrék, vesszőkosarak között, és meg-megállni Kis Ági utcai bábszínháza előtt. Szeretem a gólyalábasokat követni, mert az óriások biztosan megtréfálnak valakit, a gyerekeim pedig mindig a pantominest követik, és azt lesik mikor esik le végre, hiszen úgy tűnik, mintha a felfestett felezővonalon araszolna, de ez csak a látszat, mivel egy a magasban kifeszített kötélen táncol.

Egy valami azért hiányzik. A hangos forgatagban mindig csak a legfrissebb slágereket hallom, nem pedig a haza nép- és világzenei kínálatot - amely inkább illene ehhez a vidám forgataghoz -, hiszen mindent túlharsog, a híd alatt felállított színpadon felléptetett „sztárok" előadása. Ez is a tudatalattimra hat.

Most pedig befejezem, és megyek a hídra mosolyogni, no meg vár egy bögre is, amivel tegnap találkoztam, és odasúgta nekem, hogy az enyém akar lenni.